Kutatók szerint több mint 120 millió műanyag vizespalacknak megfelelő mennyiségű mikroműanyag esik évente csapadék formájában. Amerika 11 védett területén végeztek kutatásokat, melyek azt a sokkoló eredményt mutatták, hogy a legérintetlenebb területeket is beszennyezik a szél és az esőzések által széthordott, apró darabokra széttöredezett flakonokból és ruhák leszakadó mikroszálaiból álló részecskék. A Wired magazin cikkét Goldstein Ezredes szemlézte.

(via)

Tizennégy hónapig gyűjtötték a kutatók az esővíz és levegő mintákat a védett területekről, amelyek Amerikának mindössze 6%-át teszik ki. Janice Brahney vezető szerző szerint sokkolóan magas a szám, amit kaptak. Az eredményük megerősíti azt a pokoli eshetőséget, mely szerint a mikroműanyagok a világ minden tájára eljutnak, beleértve a sarkvidéket és a mélytengeri ökoszisztémákat is. Ráadásul mivel alapvető atmoszférikus folyamatokról van szó, ez az Amerikában felfedezett jelenség könnyen az új savas esőnek bizonyulhat, és műanyag esőként okozhat még komolyabb problémákat.

A műanyag egyik leghasznosabb tulajdonsága egyben veszélyes szennyező anyaggá is teszi azt. Annyira edzett, hogy soha nem tűnik el igazából, hanem egyre kisebb darabokra bomolva egyre elszigeteltebb helyeire jut el a világnak. Tovább ront a helyzeten, hogy a McKinsey becslései szerint a műanyaghulladék 2030-ig 260 millió tonnáról évi 460 millió tonnára emelkedik.

A kutatók 11 amerikai nemzeti parkban gyűjtöttek vizsgálati mintákat. Mindegyik esetben volt egy nedves és egy száraz vödör, amelyek nyílását egy érzékelő kezelte az időjárásnak megfelelően. Azt is meghatározták, hogy az egyes viharok honnan származtak, mekkora városokon haladtak át, míg végül esőt és mikroműanyagot hagytak a nedves vödörben. Összességében a minták 98%-a tartalmazott mikroműanyag részecskéket. Az esővízben nagyobb darabokat találtak, mint a levegő mintákban; a mikroszálak pedig a nedves minták 66, a száraz minták 70%-át tették ki. Az utóbbiban található műanyag részecskék hosszabb távokat is megtehetnek a szélben, akár többezer mérföldet, mivel jóval kevésbé sűrű az anyaguk, mint a talaj részecskéknek, amelyek eleve képesek a Szaharából az amazonasi esőerdőig utazni a légáramlatok segítségével.

A mikroműanyagokkal kapcsolatban az is aggasztó, hogy akár nanoműanyagokká is széttöredezhetnek, amelyek pedig annyira aprók, hogy megfelelő eszköz nélkül nem tudják észlelni őket a tudósok sem. Brahney hozzátette, nem láthatott semmit, ami 4 mikronnál kisebb, de ez nem azt jelenti, hogy nem is volt ott semmi ilyen. Attól még, hogy nem látjuk magunk előtt őket, nem biztos, hogy nem lélegezzük be. Az úgynevezett mikrogyöngyök emberi egészségre mért hatása pedig egyelőre nem ismert, de vélhetően nem előnyös. A műanyag darabkák idővel hajlamosak kioldani vegyi alkotóelemeiket, illetve ismerten vírusokat és baktériumokat szállítanak. Az amerikai nemzeti parkokban például az olyan kis élőlények emésztőrendszereit zárhatják el, mint a kukacok és férgek, de a talajra is hatással lehetnek – azonban sajnos ennek a nagy része egyelőre elméleti találgatás.

Ezen elméleti változások – mint hogyan nyeli el és tárolja a talaj a hőt, növekszik-e a talajban általánosan jelen lévő mikrobák mennyisége, vagy hogyan jut keresztül víz a talajon – mellett a kutatás a helyére teszi a kirakós egyik elemét. A műanyagszennyezés, amely „eltűnni” látszik a környezetben, valójában csupán apróbb darabokra foszlik, és szétszóródik a világban, miután néhány évet eltöltött egyes rendszerekben – levegő, szárazföld, tenger – cirkulálva. Tehát a tudománynak még van mit feltárnia a mikroműanyagok ciklusairól, de annyi bizonyos, hogy a műanyag nem egy dzsinn, amit visszazárhatunk a palackba.